Oh, Dear Zooey, my love for you is everlasting.\*-*/

Lefestettelek álmomban

Lefestettelek álmomban

A teremtés koronái közt a legfényesebb voltál,
Ablakokon kikönyökölve takartad be pilláiddal
Kicsiny szülőfalud kétes valóságait.
Feketerigó voltam, aztán fésű a hajadban,
Mérnöki pontossággal újraalkottalak,
Hogy kozmikus fájdalmad szegje szárnyait.

Nem űzött velünk vad játékot természetünk,
Ezúttal a lidérceink békén hagytak minket,
A valóság hideg, rozsdás vastüskéi
Nem vájtak stigmákat a hófehér selyembe,
Melybe takarózol viharvert háztetőd alatt,
Mely tested s lelked a szúrásoktól védi.

Azt hittem remegve a padlón koppan majd ecsetem,
És saját kézzel szaggatom szét a vásznat,
Minek a cafatjai fecskékként kiáltanak majd kikeletet,
De helyette táncoltál a szigorú csillár alatt,
Minden kis árnyad vidáman fogócskázott,
Ezüst-kacagásod megállítani nem is lehetett.

Emlékszem hogy ugráltál fekete folyók fölött,
Fehér fényben sütkérező hidakon,
Éjjeli lepkék követték minden sóhajtásaid,
Beleszerettem a szabadságba minden kecses
Kézmozdulatodban és a finom beletörődésbe
A hangodban, mely napfényes falakról visszhangzik.

33

33

Take my very body,
As the withering smiles slip,
Into a deep well of unforgiveness,
With the evil deeds you did.

Korán jött hírnökök intelmei

Korán jött hírnökök intelmei

Zárd be tüdődbe kora tavaszi fuvallatok
vad szeretkezését, mert lassan már
a levegő is elfogy a galambok alól-
Csak iszonytató porfellegek nyújtogatják
szitkos nyelvüket tündér-arcod felé
s a vén utcazenész is hamiskásan dalol.

Ne hordd be nagy táblák sarát a házba,
beszélgessünk inkább zenéről, könyvekről,
míg forró teáscsészébe sóhajtod súlyos napjaid.
Figyeld velem a hattyúk esetlen lépteit
a befagyott tavon, roskatag fák alatt,
Hadd nyújtóztassa ki végre az árnyékunk a tagjait.

A reggelek kacér szőkeséggel bódítanak a hisztérikus éjjeli sötétség után.

A reggelek kacér szőkeséggel bódítanak a hisztérikus éjjeli sötétség után.

Kedves Sigmund!

Megnyúzták és kiteregették agyukat,
Testük halványan pislákol
Buszmegállókban, bódékban, üveg mögött,
Mindenki kiugrik lassan önmagából.

Sajnálom Sigmund, cserben hagyott
Az ID, s a kinti őrület ellen nem védekezett
Elmém ragacsos pókfonala,
Ez a káprázatosan szép, lágy levélerezet.

A világ fejét vesztette
És közel a szakadék
Senki nem figyeli már,
Merre tántorog épp.