A Félelemről.

A Félelemről

Emlékszel-e még,mikor reményeink
A felső polcon voltak és mi nem értük el őket?
Pedig nap mint nap feléjük nyújtottuk
Gyermeki kis kezünket.
Áhítattal vártuk a méla és bölcs
Felnőtt világot,hogy vizenyős kis szemünkből
Kihúzza az édes álmot...
De nem tudhattuk,nem láttuk,
Vagy tán nem akartuk,sajnáltuk,
Palástoltuk,Féltük,De mégis így adódott.

Most pedig nézd,ahogy hömpölyög
Az aljasság vad folyója,
Demagóg és gólem tákolmányok
Hánykolódnak rajta...
Sekélyességben megfulladva,
Partot álmodva a parttalanságban,
Korlátot a sötét erkélyre,
Kolompos birkát a nyájba.
Ez már nem olyan...
Nézz csak rám,beteg lettem.
Énem állandó társbérlője lett a fekete félelem.
A félelem,a sötétség,a század Júdás-jele,
A techno-halál árnyéka,
A romlottság veleje.
Nincs erőm lassan.
Két kézzel kapaszkodom emberségembe,
És fortyogó szívvel gyűlölök ember lenni.
Belezsibbadtam a kábító szónoklatokba,
Mik számba sziszegnék szavaik,hogy "mit is kéne tenni"

Legyen már egy pont,ahol a rémálom szétszakad!
Húzzunk arany vonalat,ami örök határ marad...

Gyenge vagyok,vagy tán csak nincs kedvem;
Vörös szavakat süvölteni a szélbe,
Vagy közhelyeket hányni a zászlók tengerébe.
Veszélyes 's komisz vagyok,a valós fenyegetés
Mert egyszerre izzik lelkemben tisztelet és megvetés.

Ó,Kedves,figyelj rám,mikor kék búzamezők
Zuhannak fejünkre,megsúgom Neked,
Néha van,hogy a csatát meg nem nyerheted.
Nem menthetsz meg mindenkit,ez nem az a mese...
Bár acélhoroggal kaptam szívébe,el kellett engednem,
Mert nem tudtam megmenteni,kit a legjobban szerettem.
Hangja kőbe vésett lecke egy monumentális alkonyban,
A legváratlanabb pillanatokban rémlik fel,
Majd zuhan vissza és zuhanok én is vérző elmémmel.
A másik fontos leckét magamtól tanultam,
Visszafordulni nem szabad,utam én kerestem,
Még ha külön úton is jár néha lelkem és testem;
De mégis fáj sokszor...
Félek megállni,
Félek továbbmenni,
Félek gyűlölni,
Félek szeretni,
Félek a füstbe takarózott húsba vágó hajnali fagyoktól,
Félek a tömegtől,
Félek a magánytól,
Félek a konok igazságtól,
és a sok sárban dagonyázó ártány-hazugságtól.

Ez lett reményeinkből...
Én még bolond módon dajkálom maradványaikat,
csendesen dúdolgatva ,várva egy szebb,új kor pionírjait,
Bicikligumi-illatú gyermekkor kísért még éjszakákon,
Mikor lámpafénynél görnyedezek félkész gondolatok fölött,
És a redőny mögötti vadon feszélyez.
És akkor újra látom...

A mosolyt az arcokon,Mik még szívek tükörképei,
A kezeket,melyekben élet csörgedezik,
Fiúk és Lányok a horizont magjába szúrva tekintetük ezüstös tőrét,
Kétségek nélkül...a dolguk teszik.
Ugye Te is emlékszel még Rájuk?Jól gondolom?

Mert ha egyszer megválaszolod,kinek van igaza,
Elmondom Neked,hogy az Álmok hova térnek haza...