századik.*konfetti*

Óda minden esti ábrándhoz

S fejünket megtölti lelkek dögkútjából
Fújó holt szeleknek buja játéka.
Azt hisszük,a port porrá zúzni már végképp
Lehetetlen,ekkor indul el majd az utolsó rakéta
De ez mint csak narancsszínű esti ábránd,
Olyan párnákon,mikbe galaxisok süllyednek,
Minden éjjel látom sálad lobogásában,
Minket nem szökni teremtettek.

Néha mégis szöknünk kell.Nincs más esély.
Szarvascsordák nyomában,kiknek agancsa
Karcolja az eget,
Szomorú füzek ágaival zuhanunk majd
A kristályos,köd-lepte vízbe,
S nem tudunk majd soha sem eleget.

Mennyiszer könyörgött nekünk az Október,
Ízleljük meg harmatos könnyeit,
Olyan gyorsan vágtáztak lovai,
Nem értük utol bús seregeit.

Kis lakásokban vacogtál,
Apró villanyfénynél kötöttél
Álompulóvert,
Táncoltál mezítláb üres telkeken,
Gitárszóval szelídítettél megvadult
Pipacstengert,
Lángoló homlokod karodon nyugtatva
Aludtál át vészjósló,mérgező
Viharokat,
Selyem-ajkaiddal csókoltál életre
Makacs jégvirággal teleszórt
Ablakokat.

Most aludj,kérlek ne szólj,
Tombol,zsibong
a
Hatodik,
Ötödik,
Negyedik,
Harmadik,
Második
emelet,
Esküszöm, ilyen hangháborúban lassan már megőrülni sem lehet!
Aludj csak,hisz alszik már az Építész és fia,A repülő lány és minden Birodalmak,
Aludj csak,legalább ilyenkor tudod,nem kell árny-játékoznod önmagadnak,

Túl sokat aggaszt a világ pusztulása
Túl keveset a saját hanyatlásod,
Túl mélyre merülsz mindig a kútban,
S szelíd háztetőkre nincsen rálátásod.

Pedig ott olyan kapu nyílik,
Min nem fogott sem rozsda-átok,
Sem fegyverek,sem világválságok,
Élő,pulzáló minden sóhajtása,
És csak Rád kíváncsi,soha,

...

S e n k i m á s r a

...

Mikor azt hisszük majd minden valóság
A végjátékába kezdett,
Ellátogatok Hozzád,s együtt majd
kiabálunk,törünk-zúzunk,kergetőzünk egyet.