Sál(Escalators II.)

Sál(Escalators II.)

Hosszú sála belelógott az estébe,
míg elfelejtett ásatások helyszínén járt,
morcos,homokhajú öltönyök társalogtak,
egy utcazenész valahol kínozta a gitárt.
könyvillat és sült gesztenye a téren,
varjak és galambok ádáz csatája,
gyilkos dér a lépcsők korlátain,
az aluljárók nagyra tátott szája.

Nincs már többé mi inspirálja,
a Város az egyetlen szerelme
így sétál ki mindig mások látómezejéből,
s olvad bele lelke a betonrengetegbe.

végtelen vagy.

-végtelen vagy-

a víz vérré vált kezeikben
és omlott bús tornya a kínnak
ne félj barátom,már csak egy-két év
a fényben,az ereszek alatt,és hívnak
téged is hívnak majd fentről
kentaurhátú, álomsebességű,
kizárólagos,egyszeri kegyelemből
míg térdre esel és imagalambot
dobsz lágyan az utolsó lélegzeteddel
csalóka nirvána úszik a kávédban
és te haját téped mind a húsz kezeddel.
mégis mi a búbánatért nyúzol?
én sosem mondtam hogy erős vagyok.
átkozd unokáim nevét ha gondolod
támadj düh-armadáddal,ha majd meghalok,
de ne rój rám több súlyt,
így is repedéseken járok lábujjhegyen
mindenkinek kell egy saját apokalipszis
hogy saját luciferének végül nyugta legyen.

kell az ütés,kell a fájás kell a kompenzálás.

a panaszban lubickolva
a szörnyeket lesi mind az ágy alatt,
könyökét harapdálja a homályban vacogva
minden féktelen félelem,s indulat.
hisz te lettél szerelmes saját mesédbe
mi szerint van rendje a világnak
még mindig szentül hiszed,hogy rend ami itt zajlik
és nem kételkedsz benne,hogy aranyat ásnak,
kik mások kertjét túrják fel
és ambróziától részegen
futnak a kerge délibábok után
unos-untalan,szertelen-szűntelen.
mire vársz még?végtelen vagy...
ha megindulsz,talpad esőként hull le
a megmételyezett,kicsavart lelkű,
sarokban csendben dúdoló anyaföldre.
eléred a legszebb almát a fán,
ne érd be kevesebbel,
mássz csak mássz kar és láb nélkül akár
hogy eggyé válhass a legeslegszebbel.

-gyönyörű vagy és végtelen.megismételhetetlen,
megismételhetetlen-

Mindig hideg van

Mindig hideg van

"Idebent mindig hideg van"
Mondta, porból készült kanapén fekve
Szétfolyt halvány délutánon,
A Semmi alá temetve
Nem használta a szárnyait,
Miket Tőled kapott,
Az aluljárók éhes szörnyetege
Fénytelen lelkébe harapott
Vladimirokkal és Estragonokkal
Vannak tele ezek a ketrecek
Csak félve morognak a kénes levegőn át
De rajta és Rajtad nem segítenek
Majd ha az Eszmélet megszáll
És elfut a félelem
Akkor lehet mit élvezni
Ezen a lúgos életen.