Lefestettelek álmomban

Lefestettelek álmomban

A teremtés koronái közt a legfényesebb voltál,
Ablakokon kikönyökölve takartad be pilláiddal
Kicsiny szülőfalud kétes valóságait.
Feketerigó voltam, aztán fésű a hajadban,
Mérnöki pontossággal újraalkottalak,
Hogy kozmikus fájdalmad szegje szárnyait.

Nem űzött velünk vad játékot természetünk,
Ezúttal a lidérceink békén hagytak minket,
A valóság hideg, rozsdás vastüskéi
Nem vájtak stigmákat a hófehér selyembe,
Melybe takarózol viharvert háztetőd alatt,
Mely tested s lelked a szúrásoktól védi.

Azt hittem remegve a padlón koppan majd ecsetem,
És saját kézzel szaggatom szét a vásznat,
Minek a cafatjai fecskékként kiáltanak majd kikeletet,
De helyette táncoltál a szigorú csillár alatt,
Minden kis árnyad vidáman fogócskázott,
Ezüst-kacagásod megállítani nem is lehetett.

Emlékszem hogy ugráltál fekete folyók fölött,
Fehér fényben sütkérező hidakon,
Éjjeli lepkék követték minden sóhajtásaid,
Beleszerettem a szabadságba minden kecses
Kézmozdulatodban és a finom beletörődésbe
A hangodban, mely napfényes falakról visszhangzik.