Sose mosod le saját ingujjadról az ordító vérfoltokat

Sose mosod le saját ingujjadról az ordító vérfoltokat

Mindig csak azok a szörnyek az ágy alatt,
A csontvázak a szekrényben,
A hibák a programban.
S csak két szemed villog koromsötéten.

Miért is lépnél pocsolyába,
Hisz megvádolhatod a Földet arrébbforgással,
A pacsirta énekét ágyúval lőnéd le,
Virágszirom-taposó vad csatakiáltással.
Árvák szemébe port hánytál,
Mert azok nézni mertek,
Felzabáltad a sikoltó őserdőket,
Mert kérdésedre azok sosem felelnek.
Mindenhol csak a mosolygó kések.
Minden sötét sikátorban önmagad ugrik eléd.
Míg a mutatóujjak ádáz óceánjában
A felismerés egyszer villámként súlyt beléd:

Te vagy a szörny az ágy alatt,
Tied a csontváz a szekrényben,
Te vagy a hiba a programban,
A te bűntudatod villan fel a gyönge lámpafényben.

Előszoba

Előszoba

Minden ácsmester kezdi valahol,
S mi mind kérges bölcsekké nőjük ki magunkat,
Bokánk felett levelek fogócskáznak majd
S az őszi széllel süvöltjük kínunkat/bajunkat.

Új hangok

Új hangok

Mi ez az új ének?
Vagy már csak csaholás,
Fülemben hömpölyög folyóként,
Mint egy érzéki csalódás.
Nem visz többé ismeretlenbe törő utazásra,
Nem ostorozza bűntudatom,
Nem gondoltatja át velem meddő döntéseim,
Nem ösztökél hogy bővítsem lélektani kínálatom.

Térdre esni remegő lábakkal
Megfulladni a kozmikus magányban
Kicsavarni szivaccsá ázott önbecsülésem
Nem fogom amíg hallom, csak fürdök
Tejben,
Vajban,
Bajban,
Zajban,
Kiszipolyozottan.
A kövér, undorító elégedettség kényszerképzetében.
Csak ki kell nyújtani a karom
És lehúzni a levegőből az előregyártott bölcsességeket.
Mindenki elégedett és bólogat mint a libikóka,
Ne is számítsatok már ezentúl semmi elmorfondíroztatóra.

Kiharapott , A Tónál

Kiharapott

Kiharapott életéből egy jókora darabot
És futott vele boldogan, a Város peremére.
Kutyák, varjak nézték filmjét ködvásznon,
Decemberi esővízben fürdőzött kedvére.

A Tónál

Még várnak hajnalok a Tónál,
Nádasok suttogják múltad hőstetteit,
Vadkacsák emelik fel agg szemed héját,
Nem fogsz várni, mert rég tudni fogod,
Hogy hiába tolnám vízre sebzett csónakod:
Én nyughatatlan vagyok, Te pedig már révbe is értél.

Innentől már csak küszködés

Innentől már csak küszködés

Ez innentől már csak küszködés, barátom,
Don Quijotévá változtatnak hosszú rémálmaid,
S vacogva sújtasz le az ablak kilincsére,
Hajnali négykor nincs élet odakint.
Lángot tartva lépkedsz a hullámzó folyosón,
Egy kastélyban valahol a pszichéd ormain,
Nincs veled hited és józan eszed kardja,
Csak a kacagó félelem,mi fejedbe tekint.

Every birthday card I threw away...

Ré

És csak süppednék bele a kifújt levegővel a semmibe.
Ebbe az Észak-atlanti Kelet-Európai semmibe.
Mind csak megtépázott kesztyűbábok vagyunk,
Adyk ugarain kúszunk négykézláb és vacogunk.
Új háborút kiált bennünk egy lángoló eretnek,
Minden reggel,mikor tagjaink remegnek,
De két fogcsikorgatás közt megcsodáljuk Ré felemelkedését.
Mert van,amit nem lehet elvenni.