A pelikán fejetlensége

A pelikán fejetlensége

Süllyedő hajónkon új a kapitány!
A Kánaán a nyakunkon,
de még fejetlen a pelikán.

Gyors dekapituláció,
Minimális fájdalom,
Morfium-hangú sterilitás,
Kárvallott szánalom.
Csöpögő csapok csillognak,
Hol a kezeidről mosod,
az aznapi szégyenfoltokat,
de ne aggódj, megszokod.
A szokásos kemény kéz
majd hátba vereget,
s cigarettára gyújt...
"Mehetek veletek?
Úgy szeretném egyszer
a nyár kacagását,
elfáradt, bölcs szemek
tiszta suttogását."
Nincs más dolgod,
csak örökké várni...
A nap majd megszárít
és nem fognak sajnálni.
Nem fog érdekelni a
fejetlenség többé
és nem fogsz esdekelni
a kőpadlón örökké.

Kényelmetlen

Kényelmetlen

Ha a terhed kényelmetlen,
csak megrántom a vállamat,
s kifogásaid söpri el e hanyag
mozdulat,
ha ketrecemet rázom,
az áram majd visszaráz,
szerinted borban, sörben
majd Jézusra rátalálsz?
Elhagyta ő rég a Földet,
Porzott lába nyoma,
gorombák voltunk vele,
hát nincs többé hova
mutogatnunk, ha az újak
megkérdezik:
"Hát Buda meg merre van?"
Mert a sok Toldi éhezik.

Kőszeg Szindróma

Kőszeg Szindróma

A várrom úgy terül rám mint a baka,
Ki a tisztet védi a gránát elől,
aztán elakad a szava,
És robban a fehér búra felé
százezer szárnyon a tudat
hogy ha lábad kopog az ősi, bús köveken
félrenézned soha nem szabad

A festőnő haját rigófütty borzolta,
mikor az erkélyről lenézett,
s közben szigorúbbik énje magát korholta,
Mert aznap beleszeretett a zsibbasztó zsibongásba.
A vihar illata a vásznára felszaladt,
s mikor látott szaladni az ősi, bús köveken,
lépteim hangja a művén rajt maradt.

Ha eltévednél, remélem megteszed,
hogy topogva rákiáltasz az ódon falakra,
Lelked hasonmását féláron megveszed
A sejtelmes, örök visszhangok ajándékboltjában.
majd ha elromlik minden, szemedből könny fakad,
üzenetet írok az ősi, bús kövekre,
és a keleti szél a vár alatt Téged is elragad.

S.K.O.

S.K.O.

Akad-e még méltóság az Árnyak Világában,
vagy ez sem más mint kicsinyes, öntelt képzelgés?
Van-e még elég idő lélegzetet számlálni,
vagy már gyémántkoporsóban bomlik a létezés?
Rossz kérdéseket teszek fel nap mint nap és ezért
köhögnek hideget fújva a kétszínű válaszok,
Egy kolibritoporzékolásnyi hely sincs már idekint,
hol a merengés oltárán nap mint nap áldozok.
Keserű apátia karmolja a mellkasom újra,
s én a nyakába harapok, a folyó átfolyik rajtunk,
egymást csókolva, tarkónkon pisztollyal,
a másikat célozva a Pokol felé tartunk.
És csak nem áll meg a gondolatkerék,
kötelességtudóan kattog éjjelente,
rajta hahotázik a kövér reménytelenség,
rózsát dob a lépcsőmre és elfut fejvesztve.

Talán a levegőben van valami?
Vagy a kortyolt friss vízben?
Átok ül rajtunk, vagy ez csak a Sikolyok Gyönyörű Országa?