Kőszeg Szindróma
A várrom úgy terül rám mint a baka,
Ki a tisztet védi a gránát elől,
aztán elakad a szava,
És robban a fehér búra felé
százezer szárnyon a tudat
hogy ha lábad kopog az ősi, bús köveken
félrenézned soha nem szabad
A festőnő haját rigófütty borzolta,
mikor az erkélyről lenézett,
s közben szigorúbbik énje magát korholta,
Mert aznap beleszeretett a zsibbasztó zsibongásba.
A vihar illata a vásznára felszaladt,
s mikor látott szaladni az ősi, bús köveken,
lépteim hangja a művén rajt maradt.
Ha eltévednél, remélem megteszed,
hogy topogva rákiáltasz az ódon falakra,
Lelked hasonmását féláron megveszed
A sejtelmes, örök visszhangok ajándékboltjában.
majd ha elromlik minden, szemedből könny fakad,
üzenetet írok az ősi, bús kövekre,
és a keleti szél a vár alatt Téged is elragad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése