Kulcs

Kulcs

Aki sokat aggódik,
hamar beleroskad.
Ha csak meg nem adja magát
a jéghideg Folyamnak
A szemére hályog borul és
gyenge fülét téboly nem repeszti,
boldog,jámbor,vagy épp haragos,
Őt kéne szeretni?

Nem ad újat,csupán a kezedet fogja
és felránt,ha szól a kürt hangja.
Azt hiszi büszke,de még mindig
ösztönlény,azt hiszi láncok tartják
az óceán fenekén.

És Te harcolnál,ha a józan ész
fellegvára egyszer csak leborulna?
Vagy épp remegő tagokkal fúrnád fejed porba?
Goromba porba,
Borba nyomd bánatod,
S ha megfulladt,a sötétséget átkarolhatod.
Nem és nem.
Látom sikoltó lelked élein,
nem erre vágysz.
Az élet egy rejtvény,mormolod,
és keresed a megoldást.

Pedig mindvégig ott van.
A parkban kacagó tavaszii napsugárban,
A legmélyebb barlangok hűs árnyékában,
A fényben,a zajban,a csendben, a percben,
A két füled közt ülő világegyetemben.

Miért várnál hát önző,karmos kezekre,
Kiknek jó szándékot suttog dögszagú szája?
A kétségbeesésnek túl nagy lett a szárnya.
Tény,hogy már első könnyeink után
bokánkra zár kattan...
de a Kulcsot mindenki őrzi.
Anyaszeretettel,szép,örök
titokban.